Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Töri Szóbeli 1

2008.04.28

I. Gazdaság, Gazdaság politika, anyagi kultúra:

1., Mezőgazdasági helyzet a X.- XI. században.

A mezőgazdaság forradalma. Az árutermelés és a pénzgazdálkodás kezdete. A mezőgazdasági technikának a Karoling-korszakban indult megújulása tovább folytatódott. A Frank Birodalom szívében, a Rajna és a Loire (loár) mentén, a könnyen művelhető földeken a népesség hatalmasan felduzzadt. Ostrom alá vették és megművelték a falujuk határában található nehéz, kötött talajú földet is, erdőt irtottak és mocsarakat csapoltak le. De a szívós földeket nem csak mélyebben kellett megművelni, hanem a megforgatására is szükség volt. A lomha ökör helyett hamarosan a lovat kezdték energiaforrásul használni. A fullasztó nyakhám helyett a szügyhám terjedt el a XI-XII. Századtól, s így a ló vonóereje három-négyszeresére nőtt. A patkó alkalmazása, pedig megakadályozta, hogy a sokszorosan igénybe vett ló patája tönkremenjen. A primitív és barbár erdőégetést, a levegőváltó és kétnyomásos gazdálkodást a háromnyomásos váltotta fel. Nőtt a termésátlag: az elvetett kétszerese helyett háromszorosát-ötszörösét kapták! Az égetéses gazdálkodás tipikus gabonafajtája, a frissen feltört földet szerető köles fokozatosan háttérbe szorult a tápláló, ugyanakkor igényes búza, rozs, árpa és a lótenyésztéshez szükséges zab mögött. A mezőgazdaság termelékenységének növekedésével a földesuraknak is egyre több jutott. Ezért a saját kezelésű (robotban megművelt) földet csökkentették, s a birtok nagy részét használatra a parasztoknak engedték át, terményszolgáltatás fejében. Mivel a földesurak érdeke az volt, hogy a birtokán minél nagyobb területen történjen a termelés, ezért még a meg nem művelt földekre telepeseket csalogattak. Az erdőirtást a mocsárlecsapolás nehéz munkáját azonban a telepesek (akiket vendégeknek neveztek) csak olyan kedvezmények ellenében vállalták, amelyek szabadabb és jobb életet nyújtottak nekik. A XI-XIII. Században Nyugat-Európában kialakult a szabad költözésű, földjének használatára örökjogot formáló, terménnyel és pénzzel adózó egységes paraszti osztály, a jobbágyság. Megindult az önellátó gazdálkodás felbomlása. A termékfölösleg ugyanis lehetővé tette, hogy egyesek felhagyjanak a földműveléssel és kizárólag kézműves munkával, foglalkozzanak. A termelt javakat eleinte cserélték. A csere gyakorivá válása ismét szükségessé tette az általánosan elfogadott értékmérő, a vert pénz használatát. A mezőgazdaság fejlődése a mezőgazdaság és a kézművesipar különválásához, az egyszerű árutermelés és pénzgazdálkodás kialakulásához vezetett. Az egymástól távolabbi vidékek termékeinek cseréje közvetítők, kereskedők segítségével jöhetett létre. A földesurak is igyekezték a terményfölöslegüket a piacon eladni és ipari terméket venni rajta. Azért, hogy a földesurak megszabaduljanak a terményfölöslegüktől ezután a jobbágyaiktól a terményjáradék helyett pénzadót kívántak. A szolgáltatások pénzben való behajtása azoknak jelentett könnyebbséget, akik a piac közelében éltek és elbírták adni a fölösleges termékeiket. Sokan közülük jómódú gazdákká lettek. Azoknak, akik elég messze laktak a piactól, és nem bírták eladni terményeiket azok nem igazán bírtak bekapcsolódni a pénzgazdálkodásba. Nekik egyre súlyosabb terhet jelentett a pénzszolgáltatás, amit a földesúr igyekezett minél feljebb emelni. Megnehezítette sorsukat a falusi földközösség bomlása is. A jobbágyok széles tömegeik elszegényedtek. Növekedett a jobbágytelek-nélküliek, az úgynevezett zsellérek száma. Ők a gazdag parasztoknál vállaltak napszámos munkát. De nem kímélték a földesurak sem, a gazdagparasztokat sem. Az örökre vagy egy határidőre megkötött szerződésekben kikötött pénzadót növelték és ráerőszakolták a gazdag parasztokra. A középkori városok, az ipar és a kereskedelem Az árutermelés és a pénzgazdálkodás kibontakozása az iparban is technikai fellendülést indított el, sokan technikai forradalomként jellemzik a korszak gazdálkodását. Nagy lendületet vett a vízi energia alkalmazása, vízimalmok elterjedése. A vízimalmot már az ókorban is ismerték de nem használták széles körben. Most az erőátvitel tökéletesítésével számtalan területen sikeresen alkalmazták. Malmok végezték a gabona őrlését, a fák fűrészelését, hajtották a kovácsok fújtatóit, kalapácsait. A textiliparban a posztó tömörítését végezték a kallómalmok. A XIII. században a vízi energiával nem rendelkező területeken az araboktól átvett szélmalom terjedt el. Megjelent a textiliparban a lábítós szövőszék és a fonást meggyorsító rokka. A mezőgazdasági tevékenységgel végleg felhagyó kézművesek és a kereskedők azokra a helyekre törekedtek, ahol a kedvező körülmények elősegítették a termékeik eladását; a síkság és a hegyvidék találkozása, fontos utak kereszteződése, folyók torkolatvidéke, átkelőhelyek, kikötésre alkalmas öblök és nyersanyagforrások mellé telepedtek. A kialakuló városok lakói, a polgárok arra törekedtek, hogy lazuljon, vagy megszűnjék a földesúr fennhatósága. E küzdelemben alakult ki a város önkormányzata, így a lakosság megszerezte a jogot arra, hogy egy összegben adózzanak, és saját bíráik ítéljenek felettük. A szabadság kivívására sok város önálló szervezetet, úgynevezett kommunát hozott létre. A távolsági, keleti kereskedelem főként az észak-itáliai városok fejlődését gyorsította meg. A környező vidék (falvak) magukhoz csatolásával és alávetésével, kisebb nagyobb városi köztársságokká nőttek. A földesurakkal vívott harcban a városok egy része elérte, hogy egyedül a királynak adózott. Ezek a királytól különböző kiváltságokat kaptak. Ilyen volt a vásártartás, a vámmentesség, az árumegállítás joga. A városok lakossága nem volt egységes: A polgárság legelőkelőbb, leggazdagabb rétegét a kereskedők a (patríciusok) alkották. Közülük kerültek ki a város vezetői, a szenátus tagjai. A lakosság nagy része a polgárjoggal nem rendelkező iparoslegényekből, napszámosokból tevődött össze. Ezek a plebejusok is megszabadultak a jobbágyi kötöttségektől, de jó ideig kapcsolódtak még a földhöz. A középkori város termelési alapját a kézművesség szolgáltatta. A kézműves – akár a jobbágy – kistermelő. Munkaeszközeivel saját munkáján alapuló gazdálkodást folytatott. A X-XII. században az ugyanazon iparral foglalkozó kézművesek érdekeik védelmére céhekbe tömörültek. A szervezet megvédte a tagjait a céhen kívüliek, az úgynevezett kontárok versenyétől. Az ipar fejlődése Európa egyes területein különösen magas színvonalat ért el. Flandriában az Angliából behozott gyapjúból jó minőségű posztót készítettek. Dél-Németországban a bányászat és a fémfeldolgozás volt kiemelkedő. Észak-Itália városaiban a posztógyártás mellett a selyemszövés vált jelentőssé. Az országok kül- és belkereskedelmében komoly szerepet játszottak a vásárok, ahol nagy mennyiségben cserélt gazdát a gyapjú, a bőr, a posztó, a szövet, a különböző fémtárgyak és a gabona. A meggazdagodás igazi forrása, a távolsági kereskedelem volt, amely a messzi vidékek eltérő termelési adottságain alapult. Az északi- és balti-tengeri kereskedelem a XII. századtól az északnémet városok monopóliuma lett. A nemzetközi kereskedelem legfontosabb szárazföldi útján, az Alpok hágóin át jutottak el az északi-tengeri útvonalaknak is végállomását jelentő flandriai kikötőig. A délnémet és a Rajna városok is bekapcsolódtak a világkereskedelembe. A német kereskedők voltak az egyedüliek, akiknek Velencében saját kereskedelmi telepük volt, s akinek az észak-itáliai városok engedélyezték a szabad áthajózást a Földközi tengeren. A közlekedés kezdetlegessége miatt a távolsági kereskedelem ekkor is főleg nagy értékű luxuscikkek szállítását bonyolította, s azt is elsősorban vízi úton. A távoli Kelet fűszereit és iparcikkeit a Földközi tengeren szállították Nyugat-Európába, s onnan továbbra is elsősorban nemesfémet és más nyersanyagokat szállítottak cserébe, de megjelentek a versenyképes nyugati iparcikkek is. A karavánutak végpontjaitól (Bizánc, Antiochia, Alexandria) arab és bizánci kereskedő gályákon szállították a termékeket. Majd ezek elsősorban az itáliai kereskedővárosok (Velence, Genova, Pisa) kezébe került. Szerepet játszottak azonban a dél francia (Marseille) és ibériai (Barcelona) városok is. Jelentős kereskedelmi útvonal alakult ki a Balti- és az Északi-tenger térségében, ahol a vikingek kereskedővé szelídült utódai bonyolították le a forgalmat. Keletről heringet, prémet, gabonát, viaszt, borostyánt és egyéb nyersanyagokat hoztak, cserébe a Nyugatról (Flandriából) iparcikkeket, bort s délről beszerzett keleti árukat szállítottak nagy teherbírású hajóikon, a koggokon. Ezt a kereskedelmi útvonalat az észak-német és flandriai városok uralták. Érdekeik védelmében szövetséget hoztak létre (1161), melyből a XIII. században a Hanza szövetség fejlődött ki. Mindennapi élet A középkori emberek élete sokban különbözött a mai élettől, de napjainkhoz hasonlóan életkörülményeiket alapvetően befolyásolta a vagyoni helyzetük. A bútorok közül még a vagyonosabbaknál is csak az ágy, a pad, az asztal és a karosszék jelent meg. Ingóságaikat ládákban tárolták, amely ülésre is alkalmas volt. A világítást az ókorhoz hasonlóan fáklyák és mécsesek biztosították. Az étkezésben a jómódúaknál a hús, a jobbágyoknál a gabonából készült ételek voltak túlsúlyban. Általában közös tálból ettek, evőeszközeink közül ekkor még csak kést használták. A keresztes hadjáratok hatására terjedt el a keleti pompaszeretet, a finomabb ételek, finomabb kelmék, díszesebb bútorok iránti igény. A XI.-XII. században a gazdasági fellendülés Európában a román stílus megalakulásához vezetett. A román épületeket általában a tömör formák, falak és egyszerű, áttekinthető szerkezet jellemzi. A világi építészet kezdetben egyetlen, vastag falból álló lakótornyot jelentett. Ezek a későbbi várak alapjául szolgáltak. A XII. század végétől hódított tért az új stílusirányzat, a gótika. Stílusjegyeit alapvetően szerkezeti újításoknak köszönheti. A keresztboltozatos, bordás födémek terhét a falakról támpillérekre hárították. Ezáltal a falak vékonyabbakká, magasakká s áttörhetővé váltak. Hatalmas ablakok nyíltak a gótikus templomokon szemben a román templomokkal. Az ablakokat ólomüvegekkel fedték le. A gótika jellegzetes formái a csúcsíves boltozatok és a magas, gazdagon csipkézett karcsú tornyok. A XII. századra pezsgő szellemi élet alakult ki a városok székesegyházi iskoláiban. Ezt nagyban elősegítette az ókori szerzők, köztük Arisztotelész újbóli felfedezése valamint a tartós arab-keresztény kölcsönhatás (a mohamedán filozófia az arab szövegek lefordítása révén hatott az európai gondolkodásra). Ismét megjelent a kételkedés, az okok keresése és a logika tisztelete. A hit kérdéseit új módon kezdték megközelíteni, megszületett a hittudomány a teológia. A kor teológiai irányzatát skolasztikának nevezték. A logika, a tudományos megközelítés szószólói (Pierre Abélard) szembekerültek az egyszerű hit védelmezőivel s rendszerint alulmaradtak, műveiket betiltották. A problémára a XII. század kiemelkedő képességű domonkos rendi teológusa, Aquinói Szent Tamás talált megoldást. Fő művében a Summa teologicában összefoglalta korának tudását. A kényes egyensúlyt a teológia és a többi tudomány között úgy szabályozta, hogy szétválasztotta a kettőt, de az elsőbbséget meghagyta a teológia számára. Ezzel biztosította mind a teológia, mind a tudományok viszonylag szabad fejlődését. A szellemi élet megélénkülése egyre több művelt szakembert igényelt. A kora középkori kolostori iskolák mellett megjelent egy új oktatási forma is, az egyetem. Először Bolognában, Párizsban és Oxfordban alakultak egyetemek, majd a XIV. századra behálózták egész Nyugat-Európát és megjelentek Közép-Európában is. A városokban kialakuló egyetemek a céhek mintáját követte, önkormányzattal rendelkező szervezetként jöttek létre, ahol a tanárok által választott rektor kezében volt a vezetés. Az egyetemek egyházi intézmények voltak, a professzorok és a diákok nagy része klerikus volt. Mindenütt azonos tananyag szerint folyt az oktatás, s aki elvégezte a „bölcsészkart”, az bárhol taníthatott a latin kereszténység területén. A helyi hatalomtól való függetlenségüket kemény harcokban vívták ki, s ennek révén biztosították a tudományos gondolkodás szabadságát. A tanárok és diákok felett saját törvényszékük ítélt. A diákok többsége nem a város szülötte volt, így kollégiumokban élt, amelyek fenntartását kegyes adományozók segítették (lásd Robert de Sorbon). A teljes egyetem négy fakultásból állt: a szabad művészetek, a teológia, az orvosi és a jogi fakultásból. A hét szabad (szabad emberhez méltó) művészet két részből állt. A triviumból: grammatika, retorika és dialektika; valamint a quadriviumból: aritmetika, geometria, asztronómia és muzsika. A műszaki tudományokat nem tartották a tudomány részének, ezért nem is oktatták. Ezen ismereteket a mesteremberek alkalmazták és adták tovább. A korszak tudományosságára még a tekintélytisztelet volt jellemző a tapasztalatra való hivatkozás csak elvétve jelent meg, bár az araboktól átvett alkímia utat tört ebbe az irányba. A kora középkor végére kifejlődött a nehéz páncélos harcos, a lovag felszerelése. Fegyverzete az egész testet befedő páncélzatból, pajzsból, dárdából és hosszú egyenes kardból állt. Fontos szerepe volt a nagy teherbírású lovaknak, melyeken a kengyel segítségével biztosan ültek a harcosok. A francia, német és spanyol központokban, a lovagi tornák légkörében alakult ki a lovagi eszmény, ami a harcosok erényein kívül hozzátartozott a gyengék, a nők (Mária-kultusz) és az elesettek védelmezése. A lovagi viselkedés szabályai nagy előrelépést jelentett a kora középkori nyers erő kultuszához képest. A lovagi tornák nélkülözhetetlen kelléke volt a lovagi költészet. A trubadúrok és minnesangerek énekeiben megjelentek a harcok hősei és az imádott nők alakjai is.

2., Anjouk gazdaságpolitikaja

Bányamonopólium: nemesfémet bányászni csak a királyt illeti meg. Károly Róbert lemondott a bányabér egyharmadáról a földtulajdonos javára. A pénzverés monopóliuma: a kibányászott nemesércet be kellet váltani a király által veretett pénzre, a haszon 35-40% volt. A király Firenzei mintára értékálló aranypénzt veret, ez volt az aranyforint, váltópénze 16 ezüst garas volt. 1 garas 6 ezüst dinárt ért. Így a király elesett a kamara használatától, ezért bevezette a jobbágyok első állami adóját. Kapuadó: jobbágyporaként szedett be és értéke évi 18 ezüst dinár volt. Harmincadvány: minden külkereskedelmi forgalomba kerülő áru 3,33%-a volt a királyé. Gazdasági reformok Magyarország rendkívül gazdag volt ásványkincsekben. Károly elsősorban a nemesfémbányászat fejlődését támogatta. A földek tulajdonosainak átengedte a bányabér (urbura) egyharmadát, így érdekeltté tette a birtokosokat a bányák megnyitásában. Jelentősebb volt a királyi pénzverési monopóliumból származó haszon. A kitermelt nemesfémet a termelők kötelesek voltak nyers állapotban beszolgáltatni a felállított tíz pénzverő kamara egyikénél, ahol vert pénzt kaptak érte. A vert pénz 45-50%-kal kevesebb nemesfémet tartalmazott a beszolgáltatottnál. Károly jó minőségű aranyforintot és ezüstdénárt veretett. Az új pénz értékállóságát csak úgy őrizhette meg, hogy szakított az évenkénti beváltással és a pénzrontással. E jövedelem pótlására bevezette a kapuadót (1336), melyet jobbágyportánként kellett fizetni, évente 18 dénár. Bevezette a harmincadvámot a kereskedelem megvámolására. Az országba behozott iparcikkekért (szövet, fegyver) főleg aranypénzzel fizettek, a század közepétől nőtt az élőmarha és a bor kivitele. Külpolitika Hatalmának megszilárdulása után aktív külpolitikát folytatott. Két fő célja: családja dinasztikus kapcsolatainak és Magyarország déli befolyási övezetének visszaszerzése. Jó viszonyra törekedett a cseh Luxemburgi és a lengyel Lokietek családdal. Feleségül vette Lokietek Ulászló lányát, Erzsébetet. 1335-ben a visegrádi királytalálkozón megállapodott a két uralkodóval egy Bécset elkerülő kereskedelmi útvonal kijelöléséről, ugyanis sértette érdekeiket Bécs árumegállító joga. Lokietek Kázmér megtette utódjának Károly idősebbik fiát, Lajost; kisebbik fiát, Andrást eljegyezték a Nápolyi trón örökösével, Johannával.

3.,Magyarország gazdasága a dualismus idelyén

A magyar gazdaság a dualizmus idején Az 1867-es kiegyezéssel létrejött Osztrák-Magyar Monarchia új alapra helyezte az osztrák-magyar viszonyt. A körülhatárolt politikai-jogi keretek mellett megszületett a 10 évre kötött (később mindig megújítandó) úgy nevezett "gazdasági kiegyezés" is, mely számos tekintetben egységesítette az új állam belső piacát (közös pénzügy, közlekedés, mértékrendszer) vám-és kereskedelmi szövetséget eredményezve a felek között. A közös vámterület hatására a magyar agrártermékek akadály nélkül juthattak piacra, ugyanakkor a fejlettebb cseh-osztrák iparral is számolni kellett. A külföldi tőke beáramlása erőteljes gazdasági fellendülést (konjunktúrát) eredményezett, a hitelfelvételi lehetőségek kedvező hatással jártak: valóságos cégalapítási láz vette kezdetét ("gründolási láz" 1867-72 között). (Míg 1867-ben 60 bank működött az országban, a világháború előtt már több mint 5 ezer kereskedelmi-és hitelintézet. Jelentősebbek: Pesti Magyar Kereskedelmi Bank, Magyar Általános Hitelbank, a bécsi Creditanstalt fiókjai). Bár az 1873-as világméretű gazdasági válság visszaesést okozott, az 1880-as évektől ismét jelentős gazdasági fejlődés indult meg. Az 1864-ben alakult értéktőzsde hozzájárult Budapest (1873) felértékelődéséhez, központi szerepének kialakulásához. A mezőgazdasági termelés a tárgyalt időszakban megkétszereződött. Bár megmaradt a nagybirtok túlsúlya, a birtokokon új termelési eljárásokat alkalmaztak (háromnyomásos rendszer helyett vetésforgó, ugar felszámolása). A technikai korszerűsítés nem mindenütt történt meg, mert nagy tömegű, olcsó falusi munkaerő állt rendelkezésre. A gazdaságokban főleg gabonát termeltek, de a burgonya, cukorrépa, és ipari növények termesztése is egyre jelentősebbé vált. A korábban jelentős juhtenyésztés háttérbe szorult, helyette az értékesebb marha és sertésfajták meghonosítása kezdődött el. A híres magyar szőlő-és bortermelés a filoxéra-járvány miatt tönkrement, új telepítéseket kezdtek a homokos Alföldön. A birtokok pontos felmérése, majd telekkönyvezése is elősegítette a mezőgazdaság tudatos irányítását. Az ipari termelés nyolcszorosára növekedett a korszakban. Elsősorban a mezőgazdasághoz kötődő iparágak fejlődtek (malomipar, szeszipar, cukor-és konzervipar), de a bővülő bányászat hozzájárult a vas-és acélipar erőteljes növekedéséhez is. A villamos-energia elterjedése, a vegyipar gyors kibontakozása a világgazdaságban végbemenő változásokat mutatták. Világszínvonalú technikák-technológiák alkalmazása mellett, kiváló külföldi és magyar mérnökök álltak a fejlesztések hátterében. (Jelentősebb vállalatok: Salgótarjáni Kőszénbánya Rt, Óbudai Hajógyár, Láng Gépgyár, Ganz Villamossági Gyár, Csepeli Weiss Manfréd Művek). Mindezek ellenére számos iparág alig fejlődött (textilipar), s a magyar iparnak meg kellett küzdenie az erős cseh-osztrák versenytársakkal. A fellendülő külkereskedelem jelentős része (export-import egyaránt) a Monarchia nyugati felével bonyolódott, a kivitel és a behozatal hozzávetőleges egyensúlyt mutatott. Az infrastruktúra fejlődése adta a gazdasági növekedés szükségszerű hátterét. Az egyre bővülő vasúthálózat, a javuló közutak, az elterjedő hajózás, hozzájárultak a belső piac egységesedéséhez. Megkezdődtek a jelentős folyószabályozások (művelhető földterületek keletkeztek), a vízrendezési munkálatok, hídépítések, kiépülő távíró-és telefon- és postahálózatok fontos alapjait adták a gazdaság növekedésének. Az állami gazdaságpolitika a szabad versenyt szorgalmazta. Kereskedelmi–és iparkamarák, gazdasági testületek alakultak, az állam aktív támogatóként lépett fel. A nagy összegű, lassan megtérülő, fontos beruházásokat számos módon segítette (kamatbiztosítás, állami segély, állami hitel, adó-és illetékmentesség), sőt az állam maga is vállalkozott: számos erdő, bánya, ipartelep került az állam tulajdonába, de a vasút is (MÁV) is ezek közé tartozott. Az első világháború idején az állam erőteljes lépésekkel védte a gazdaságot: fizetési moratóriumot rendelt el (leállította a külföldi tartozások kifizetését), hadikölcsön-kötvényeket bocsátott ki a rendkívüli kiadások fedezésére, az élelmiszer-ellátás megszervezéseként maximálta az árakat, bevezette a jegyrendszert, óriási katonai megrendeléseket adott az iparnak (a gyáripar 48%-a a háborúnak termelt). A századfordulóra Magyarország agrárországból agrár-ipari országgá vált. A nemzeti jövedelem 25%-át már az ipar adta. Az ország peremvidékei is fokozatosan bekapcsolódtak a gazdasági vérkeringésbe. A jelentős kivándorlás ellenére (1,5 millió, főleg az USA-ba) a lakosság száma (Horvátországgal) 15,4 millióról 21 millióra nőtt.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.
 

 

Profilkép


Elérhetőség

Berecz Andrea

06-20/ 425-9404

berecz1986@gmail.com

Levelezőlista




Statisztika

Online: 1
Összes: 79922
Hónap: 1332
Nap: 53